Audio/name

Táncháztalálkozó nyitókoncertje: Herczku Ágnes: Hozomány – Magyarvista

A népdalénekes Herczku Ágnes (1975, Sátoraljaújhely) a tánc szerelmese, amatőrként került be a Honvéd Együttes Tánckarába, ott viszont kiderült róla, hogy generációja egyik legtehetségesebb népdalénekese. Nem mellesleg kétdiplomás (történelemtanár, esztéta), plusz moderntánc-pedagógusként középfokú oklevelet szerzett, valamint elvégezte az ELTE ének-zene tanári alapképzését. Másfél évtizeden át volt a Magyar Állami Népi Együttes énekes szólistája, mellette többek között a Hegedős/Fonó Zenekarban, a Szalonna és bandájában és a Szájról szájra projektben énekelt.
Közel huszonöt éve dolgozik együtt jelenlegi élettársával, Nikola Parovval. Korábban az autentikus és világzenei vonal mellett többször kooperált más műfajokban alkotókkal, Borbély Mihálytól Bornai Tiboron és DJ Palotain át Vajda Jánosig. 
Más az ő tehetségével évente szórná a korongokat, Herczku azonban óvatosan bánik velük. 2002-ben gurította elénk a hetvenpercnyi, főként szerelmes népdalokból válogatott Arany és kék szavakkal-t, és amilyen sokszínű az anyag (Moldvától a Mezőségig, a Székelyföldtől Komáromig), olyan sokszínű és sokrétű rajta a hangja. Több díjat nyert vele. Mégsem szédült bele. Nem lovagolta meg a siker hullámát, inkább hosszasan kivárt, csak kilenc évre rá, 2011-ben készített újra autentikus népzenei lemezt (Tüzet viszek‎). 
Miközben persze ő is végez oldalazó mozgásokat, mindenekelőtt Nikola Parovval közös világzenés produkciójával. Vele még 1999-ben a Naplegendákban dolgozott először együtt, Nikola akkor a Balkan Syndicate-et vezette. Végül a 2006-os Volt nékem szeretőm album borítójára került ki először a neve. Idővel a Balkan Syndicate mellett kikristályosodott egy szellősebb hangzású közös világzenei kvartett. Később viszont szüksége lett egy, népzenét és a világzenét egyaránt a legmagasabb szinten játszó formációra, így jött létre a Banda, melynek zeneszerzője, zenekarvezetője, producere a multiinstrumentalista Nikola Parov, akit fiatal tehetségek – Hegedűs Máté (hegedű), Pálházi Bence (hegedű), Fekete Márton (brácsa), Molnár Péter (bőgő), Herédi Zsombor (harmonika)– vesz körül. Így született meg a Bandázom című lemeze, melyet azóta több újabb korong (Live At WOMEX Budapest, 2016, Kamara, 2019) követett.
Közben a 2012-es és 2014-es a Fölszállott a páva televíziós tehetségkutató sorozat műsorvezetője volt, majd 2016 végén otthagyta a Magyar Állami Népi Együttest. Mint mondta, rengeteg előadáson kellett helyt állnia, és egyre kevesebb energiája maradt a saját anyagaira. A 2018-ban kiadott Hozomány – Visa című lemeze egy nagyszabású sorozat első darabja. A következő kiadvány középpontjában várhatóan a magyarvistai Gergely Erzsi „Erdei” áll, és nagyon szeretné, ha a buzai Eke Péterné Simon Mária néni is megélné a maga kiadványát.
JBSz
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd: A magyar folk története, Budapest, Kossuth Kiadó, 2013, p. 198–200.
 
Kapcsolat: <a href="https://www.facebook.com/profile.php?id=100063527228137">https://www.facebook.com/profile.php?id=100063527228137</a>

Herczku Ágnes

Nyitrai Marianna

Szél Gábor

Major Levente

Gombai Tamás

Pál István Szalonna

Mester László „Pintyő”

Molnár Péter

Havasréti Pál

1995-ben a kelenföldi Sztregova utcában, egy lepusztult gyártelep szomszédságában megnyitotta kapuját a Fonó Budai Zeneház. Amelyről ma már bátran kijelenthető, hogy a táncházmozgalom történetének legjelentősebb magánvállalkozása. Létrehozója és mai napig finanszírozója Lukács József elektronikai mérnök, üzletember, zenész. És a Fonó azon ritka kivételek egyike, amely mindmáig megőrizte eredeti küldetését. Hogy nagyobbrészt a magyar és határontúli népzenének és néptáncnak nyújt állandó bemutatkozási lehetőséget, kisebbrészt pedig az (etno) jazz és a világzenei irányzatoknak.
Lukács József: „A kilencvenes években a Los Andinos rajongóként rendszeresen jártam a józsefvárosi klubba, meg a közgáz jazzklubba Dresch Mihályt hallgatni. Mindkét helyen meg lehetett fulladni, annyira nem volt se tér, se levegő. Zenekarunkkal, a Los Gringos-szal pedig rendszeresen jártuk az országot, s mindenhol azt láttuk, mennyire borzasztóak a körülmények. Sőt, egyre borzasztóbbak. Meg azt is, hogy ez a kultúra így meg fog halni. Közben a 77 Elektronika székházába tartva nap mint nap elmentem a szintén málladozó kelenföldi épületegyüttes előtt. Idővel úgy gondoltam, tökéletesen alkalmas hely lehetne ennek a kultúrának.”
A Fonó 1995 októberében az amerikai Rova Saxophone Quartet koncertjével nyitott. Aztán rögtön be is zárt. Merthogy nem lett kész véglegesen. A szerződés viszont kötötte őket, a bulit eltolni nem lehetett. Így bár előző éjszaka még padlót raktak és délelőtt festettek, este muszáj volt kitárniuk a kapukat. Aztán kellett még egy hét, hogy minden a helyére kerüljön. Ahogy meg pár év, hogy az intézmény kimozogja a helyét a fővárosi kulturális életben.
Persze a Fonó történetében is voltak látványos kilengések. Felfutása (mondhatni, aranykora) a jelenlegi igazgató, Horváth László előző regnálása idejére, az ezredforduló időszakára esett. Amikor a vöröses-sárgás épületben világzenei, sőt messze azon túli produkciók bukkantak fel. Különösen az akkor átadott, később bezárt, nagyobb tömegeket elnyelő Hangárban. Az ezredfordulón például itt adta első magyarországi koncertjeit a szerb rezesbandák egyik legkiválóbbika, a Boban Marković Orkestar. Jöttek, láttak, letaglóztak. De gyakortalilag itt született a Besh o droM, és sűrűn megpörgött itt a Korai Öröm és más, akkoriban széles közönségréteget delejező formáció. Akkora tömegeket, hogy egy idő után a ház fizikailag sem bírta a rászakadt érdeklődést. Mire Lukács József berántotta a kéziféket. Hogy inkább maradjon meg az intézmény a maga keretei között. Fizikai értelemben, szellemiségében, szolgáltatási színvonalában. Helyrehozták a vizes blokkot, letisztították a profilt, és meghúzták a határokat. Hogy az időközben átadott pajtával együtt legfeljebb 500 főt befogadó Fonó megmaradjon élhető, szerethető közegnek.
Gazdasági értelemben persze közel sem egyszerű ott az élet. A Fonó 2003-ban gyakorlatilag a csőd szélére sodródott, s akkor csak az egyszeri minisztériumi beavatkozás mentette meg. Azóta pedig az, hogy alapító-mecénása változatlanul tolja bele a nyolcszámjegyű szubvenciót.
Lukács József: „1995-ben a magam menedzser eszével úgy gondoltam, hogy elég beletenni a megfelelő gazdasági egységeket – büfé, lemezbolt, stúdió, CD-kiadás –, s majd azok haszna biztosítja a Fonó önfenntartását. Egyfelől. Másrészt úgy gondoltam, azok egy része, akik a polgárosodó Magyarországon elértek valamit, hozzám hasonlóan vissza is adnak valamit a közösségnek. Hogy nem maradok egyedül ebben a mecenatúrában. Miközben ugyanezt gondoltam a közönségről is. Hisz faluhelyen anno a fonót szintén a helyi közösség tartotta el. Azzal, hogy oda járt, oda vitte azt, amit vihetett. Akármilyen kevés is volt az. Ha ma egyszerűen csak kétszer ennyi ember járna a Fonóba, már nem azon kínlódnánk, hogy 500 vagy 600 forintba kerüljön-e a táncházi belépő. Amiért ott négy-öt muzsikus négy-öt órán át húzza a talpalávalót. Miközben bármelyik plázában egy kétórás mozifilmet – popcornnal és kólával – nem lehet 2000 forint alatt megúszni. Pedig szerintem érdeklődő van sok, csak valahogy ül rajtuk a tunyaság. Ahogy Lovasi András énekelte egykor: »Hogy kéne, de aztán mégse, hogy kéne, de aztán nem.« Pedig csak meg kell mozdulni, és ott vár a semmivel nem hasonlítható élmény.”
Lukács szerencsére nem csalódott emiatt. Legalábbis nem annyira, mint azt a fentiek fényében az emberek gondolhatják. Tény, az általa megálmodott gazdasági kísérlet nem sikerült. De amíg a zeneház jól működik, és tartja azt a célt, amiért létrehozta, s amíg kitermeli azokat az értékeket, ami számára kedves, addig legyen, mondja.
És a Fonó az elmúlt közel húsz évben tényleg betöltötte vállalt szerepét: a médiavilágon túli zenék egyik legfontosabb magyarországi menedéke lett. Fennállása alatt legalább félezer táncházat tartottak itt, több ezer zenekar juthatott pódiumhoz, több száz népzenei és kísérleti jazz albumot jelentettek meg. Az elmúlt tizenhét évben óvatos becslések szerint is legalább kétszázezren fordultak meg a falai között. Aki a szakmában számított, az mind megpördült errefelé. Többségük többszörösen. Lajkó Félixtől Palya Beán és Szalóki Ágin át a Parno Grasztig. A Besh o droM gyakorlatilag itt alakult, innen indulva nőtte ki magát nemzetközi jelenséggé. A Szlovákiából átköltöző Gyhmes szintén itt bontogatta szárnyait, eleinte harminc ember előtt, aztán sorra adták a teltházas bulikat. A Csík zenekar pedig olyannyira otthonra lelt a Sztregova utcában, hogy a mai napig itt próbálnak és itt jelentetik meg a lemezeiket.
Nem beszélve arról, hogy 1997 és 2001 között a Fonóban zajlott az Utolsó Óra, amelyhez mérhető átfogó népzenei gyűjtés nem történt Lajtha László negyvenes évekbeli útjai óta.
JBSz
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd: A magyar folk története, Budapest, Kossuth Kiadó, 2013, p. 155–159.
 
Kapcsolat:
<a href="https://www.fono.hu/hu/">https://www.fono.hu/hu/</a>
<a href="https://www.facebook.com/fonobudaizenehaz?locale=hu_HU">https://www.facebook.com/fonobudaizenehaz?locale=hu_HU</a>

Fonó Budai Zeneház

Táncháztalálkozó nyitókoncertje: Herczku Ágnes: Hozomány – Magyarvista

Kapcsolatok

Herczku Ágnes

Nyitrai Marianna

Szél Gábor

Major Levente

Gombai Tamás

Pál István Szalonna

Mester László „Pintyő”

Molnár Péter

Havasréti Pál

Fonó Budai Zeneház

Táncháztalálkozó nyitókoncertje: Herczku Ágnes: Hozomány – Magyarvista