Audio/name

Söndörgő: Tines

„Délszlávnak magyar, magyarnak délszláv. Könnyűnek komoly, komolynak könnyű. Világzenének népzene, népzenének világzene. Testvérnek barát, barátnak testvér. Magyarnak világhírű, világhírűnek magyar. Réginek új, újnak régi” – fogalmazza meg Eredics Salamon, a zenekar legfiatalabb tagja a Söndörgő ellentétekbe foglalt identitását. Salamon amúgy öt éves volt, mikor a zenekar 1995-ben megszületett: unokabátyja, Eredics Dávid és annak barátja, Buzás Attila az aktuális gimnáziumi bulira beszerveztek néhány kalandvágyó osztálytársat, plusz az akkor tizenkét éves Eredics Áront (Salamon testvérét), két kézzel merítettek a Vujicsics-repertoárból, feltüzelték a népet, aztán a koncertet követően együtt maradtak. Ahogy komolyodott a szándék, úgy morzsolódott/cserélődött a társaság, így amikor 2000-ben az egykor hirtelen felindulásból Söndörgőre keresztelt zenekar megnyerte a Magyar Rádió népzenei versenyét, az eredeti felállásból a két Eredics fiú, Buzás Attila és Bokros György maradt. Meg időközben csatlakozott hozzájuk egy vérbeli budakalászi szerb, Wertetics Szlobodán.
A különböző díjakkal járó pénzösszegekből tudták elkészíteni első, még színtiszta népzenei nagylemezüket (Oj stari, 2001), amely után bevették Áron akkor tizennégy éves öccsét, Benjámint brácstamburásnak. Amikor pedig Bokros György nem sokkal később kivált, a három Eredics fiú mellé Salamon személyében megérkezett a negyedik, a bőgőt pedig Buzás Attila vette át, Majd Wertetics Szlovodán 2006-os váratlan kiválásával létrejött az az ötösfogat, amelyik a következő bő egy évtizedben meghódította a világot.
A nemzetközi ismertséget 2007-ben a macedón cigány lakodalmi zene legjelesebb képviselőjével, Ferus Mustafovval adott koncertek alapozták meg, számos kiemelten fontos helyszínre eljutottak vele, közös albumukra (In Concert, 2008) sok szaktekintély felfigyelt. A 2011 júniusában publikált Tamburising – Lost Music Of The Balkans a nemzetközi színtéren magyar zenekar számára ritkán tapasztalható magasságokba repítette őket. A 2014-es Tamburocket – Hungarian Fireworks meg sem állt az európai világzenei rádiósok listájának első helyéig, az éves összesítésben a harmadik legjobb világzenei lemez lett. 2015 márciusában a Művészetek Palotájában ünnepelték fennállásuk huszadik évfordulóját, emellett Live Wires címmel a korábbi öt évben rögzített koncertjeik felvételeiből válogattak egy CD-re valót.
A Tamburocket szédítő nemzetközi sikere után úgy érezték, a világzene műfaján belül mindent elértek, amit csak lehetett. Még az is a kezükre játszott, hogy 2015 októberében Budapesten rendezték meg a világ elsőszámú világzenei vásárát, a Womexet. Folyamatosan úton voltak, fesztiválról fesztiválra vándoroltak, ahol sokszor meg kellett (volna) felelniük a közönség elvárásainak. Merthogy az ilyen rendezvényekre az emberek alapvetően szórakozni járnak, nem bonyolultabb szerkezetű, zenei finomságokkal élő produkciókat hallgatni. Ők azonban inkább a nehezebb utat választották: előbb 2018-ban az Amsterdam Klezmer Banddel jelentettek meg közös nagylemezt (Szikra, 2018), majd hosszas érlelés után felvették azokat a népzenei ihletésű, de saját szerzeményeket, amelyekből a 2019-es Nyolc 8 Nyolc megszületett. Ezt követően lépett ki az egyik alapító, Buzás Attila, helyén azóta Dénes Ábel bőgőzik. De a lényegen ez sem változtatott: a Söndörgő nemcsak hitelesen és energikusan görgeti a délszláv családi örökséget, hanem további színekkel gazdagítja azt. Derűsen, játékosan, fiatalosan.
JBSz

Söndörgő

1995-ben a kelenföldi Sztregova utcában, egy lepusztult gyártelep szomszédságában megnyitotta kapuját a Fonó Budai Zeneház. Amelyről ma már bátran kijelenthető, hogy a táncházmozgalom történetének legjelentősebb magánvállalkozása. Létrehozója és mai napig finanszírozója Lukács József elektronikai mérnök, üzletember, zenész. És a Fonó azon ritka kivételek egyike, amely mindmáig megőrizte eredeti küldetését. Hogy nagyobbrészt a magyar és határontúli népzenének és néptáncnak nyújt állandó bemutatkozási lehetőséget, kisebbrészt pedig az (etno) jazz és a világzenei irányzatoknak.
Lukács József: „A kilencvenes években a Los Andinos rajongóként rendszeresen jártam a józsefvárosi klubba, meg a közgáz jazzklubba Dresch Mihályt hallgatni. Mindkét helyen meg lehetett fulladni, annyira nem volt se tér, se levegő. Zenekarunkkal, a Los Gringos-szal pedig rendszeresen jártuk az országot, s mindenhol azt láttuk, mennyire borzasztóak a körülmények. Sőt, egyre borzasztóbbak. Meg azt is, hogy ez a kultúra így meg fog halni. Közben a 77 Elektronika székházába tartva nap mint nap elmentem a szintén málladozó kelenföldi épületegyüttes előtt. Idővel úgy gondoltam, tökéletesen alkalmas hely lehetne ennek a kultúrának.”
A Fonó 1995 októberében az amerikai Rova Saxophone Quartet koncertjével nyitott. Aztán rögtön be is zárt. Merthogy nem lett kész véglegesen. A szerződés viszont kötötte őket, a bulit eltolni nem lehetett. Így bár előző éjszaka még padlót raktak és délelőtt festettek, este muszáj volt kitárniuk a kapukat. Aztán kellett még egy hét, hogy minden a helyére kerüljön. Ahogy meg pár év, hogy az intézmény kimozogja a helyét a fővárosi kulturális életben.
Persze a Fonó történetében is voltak látványos kilengések. Felfutása (mondhatni, aranykora) a jelenlegi igazgató, Horváth László előző regnálása idejére, az ezredforduló időszakára esett. Amikor a vöröses-sárgás épületben világzenei, sőt messze azon túli produkciók bukkantak fel. Különösen az akkor átadott, később bezárt, nagyobb tömegeket elnyelő Hangárban. Az ezredfordulón például itt adta első magyarországi koncertjeit a szerb rezesbandák egyik legkiválóbbika, a Boban Marković Orkestar. Jöttek, láttak, letaglóztak. De gyakortalilag itt született a Besh o droM, és sűrűn megpörgött itt a Korai Öröm és más, akkoriban széles közönségréteget delejező formáció. Akkora tömegeket, hogy egy idő után a ház fizikailag sem bírta a rászakadt érdeklődést. Mire Lukács József berántotta a kéziféket. Hogy inkább maradjon meg az intézmény a maga keretei között. Fizikai értelemben, szellemiségében, szolgáltatási színvonalában. Helyrehozták a vizes blokkot, letisztították a profilt, és meghúzták a határokat. Hogy az időközben átadott pajtával együtt legfeljebb 500 főt befogadó Fonó megmaradjon élhető, szerethető közegnek.
Gazdasági értelemben persze közel sem egyszerű ott az élet. A Fonó 2003-ban gyakorlatilag a csőd szélére sodródott, s akkor csak az egyszeri minisztériumi beavatkozás mentette meg. Azóta pedig az, hogy alapító-mecénása változatlanul tolja bele a nyolcszámjegyű szubvenciót.
Lukács József: „1995-ben a magam menedzser eszével úgy gondoltam, hogy elég beletenni a megfelelő gazdasági egységeket – büfé, lemezbolt, stúdió, CD-kiadás –, s majd azok haszna biztosítja a Fonó önfenntartását. Egyfelől. Másrészt úgy gondoltam, azok egy része, akik a polgárosodó Magyarországon elértek valamit, hozzám hasonlóan vissza is adnak valamit a közösségnek. Hogy nem maradok egyedül ebben a mecenatúrában. Miközben ugyanezt gondoltam a közönségről is. Hisz faluhelyen anno a fonót szintén a helyi közösség tartotta el. Azzal, hogy oda járt, oda vitte azt, amit vihetett. Akármilyen kevés is volt az. Ha ma egyszerűen csak kétszer ennyi ember járna a Fonóba, már nem azon kínlódnánk, hogy 500 vagy 600 forintba kerüljön-e a táncházi belépő. Amiért ott négy-öt muzsikus négy-öt órán át húzza a talpalávalót. Miközben bármelyik plázában egy kétórás mozifilmet – popcornnal és kólával – nem lehet 2000 forint alatt megúszni. Pedig szerintem érdeklődő van sok, csak valahogy ül rajtuk a tunyaság. Ahogy Lovasi András énekelte egykor: »Hogy kéne, de aztán mégse, hogy kéne, de aztán nem.« Pedig csak meg kell mozdulni, és ott vár a semmivel nem hasonlítható élmény.”
Lukács szerencsére nem csalódott emiatt. Legalábbis nem annyira, mint azt a fentiek fényében az emberek gondolhatják. Tény, az általa megálmodott gazdasági kísérlet nem sikerült. De amíg a zeneház jól működik, és tartja azt a célt, amiért létrehozta, s amíg kitermeli azokat az értékeket, ami számára kedves, addig legyen, mondja.
És a Fonó az elmúlt közel húsz évben tényleg betöltötte vállalt szerepét: a médiavilágon túli zenék egyik legfontosabb magyarországi menedéke lett. Fennállása alatt legalább félezer táncházat tartottak itt, több ezer zenekar juthatott pódiumhoz, több száz népzenei és kísérleti jazz albumot jelentettek meg. Az elmúlt tizenhét évben óvatos becslések szerint is legalább kétszázezren fordultak meg a falai között. Aki a szakmában számított, az mind megpördült errefelé. Többségük többszörösen. Lajkó Félixtől Palya Beán és Szalóki Ágin át a Parno Grasztig. A Besh o droM gyakorlatilag itt alakult, innen indulva nőtte ki magát nemzetközi jelenséggé. A Szlovákiából átköltöző Gyhmes szintén itt bontogatta szárnyait, eleinte harminc ember előtt, aztán sorra adták a teltházas bulikat. A Csík zenekar pedig olyannyira otthonra lelt a Sztregova utcában, hogy a mai napig itt próbálnak és itt jelentetik meg a lemezeiket.
Nem beszélve arról, hogy 1997 és 2001 között a Fonóban zajlott az Utolsó Óra, amelyhez mérhető átfogó népzenei gyűjtés nem történt Lajtha László negyvenes évekbeli útjai óta.
JBSz
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd: A magyar folk története, Budapest, Kossuth Kiadó, 2013, p. 155–159.
 
Kapcsolat:
<a href="https://www.fono.hu/hu/">https://www.fono.hu/hu/</a>
<a href="https://www.facebook.com/fonobudaizenehaz?locale=hu_HU">https://www.facebook.com/fonobudaizenehaz?locale=hu_HU</a>

Söndörgő: Tines

Kapcsolatok

Söndörgő

Fonó Budai Zeneház

Söndörgő: Tines