Audio/name

Örökül Magyarlapádról: Gálaműsor a Fonóban

Junior Prima díjas népdalénekes, a Népművészet Ifjú Mestere, akinek a tehetségére a nagyközönség 2012-ben az első Fölszállott a páva televíziós tehetségkutató verseny döntőjében csodálkozott rá. Pedig ekkor már négy éve a Dűvő zenekar énekesként szárnyalt. Később a Magyar Állami Népi Együttes műsorainak rendszeres szólistája lett. Első – és ezidáig egyetlen – önálló lemeze 2015-ben jelent Magam járom címmel. Elmondása szerint a szólista szerepkör kevésbé ambicionálja, szívesebben vesz részt másokkal közös projektekben (Rustico, Kubinyi Júlia Autentico, Dudaszó). Az énekesi karrier mellett 2017 óta a Fonó Budai Zeneház művészeti vezetője.
Népzenekedvelő szülők sarjaként Salgótarjánban nőtt fel, kisgyerek korától szeretett versenyekre járni, néptáncolni, népmeséket mondani. Népdalversenyek állandó díjazottja és nyertese volt, tinédzserként számos hanglemezen szerepelt, hazai és nemzetközi fesztiválokon lépett fel. Már középiskolásként szerepelt az Egyesült Államokban és Kanadában. És mivel úgy érezte, hogy az éneklés annyira biztos pont az életében, hogy azt úgysem hagyja el soha, érettségi után tájépítészetet tanult Budapesten. 
Az egyetemi évek alatt teljesen beépült a fővárosi népzenei közegbe. 2008-ban a Dűvő zenekar énekese lett, majd 2012-ben bejutott a Fölszállott a páva című televíziós tehetségkutató verseny döntőjébe. És ettől kezdve sorra kapta a meghívásokat, hangja azóta mintegy ötven albumon hallható. Eddig egyetlen önálló nagylemezt jegyez, melynek anyagát maga szerkesztette. Mint 2020-ban a Fonó25 könyvben hangsúlyozta: „Valójában nem feszítenek túlzott ambíciók, hogy kizárólag színpadi előadó legyek. A saját projektek kitalálása, felépítése, futtatása, úgy érzem, nem annyira az én világom. Inkább olyan zenésztársakkal szeretek dolgozni, akár rövidebb ideig is, akiktől tanulhatok.”
Ennek megfelelően az utóbbi években sokféle formációval – mindenekelőtt a Dűvővel és a Hungarian Folk Embassyvel – koncertezett, rengeteget lépett fel Szokolay Balázs Dongóval duóban, emellett gyakran szerepelt a Magyar Állami Népi Együttes műsoraiban. Jelenleg négy sávon éli az életét: a korábban említett, salgótarjáni gyökerű, a Kárpát-medence etnikumainak hagyományos népzenéjét műsorra tűző Dűvő-ben; a Zimber Ferenccel (cimbalom) és Szokolay Balázs Dongóval (fúvósok) közös Rustico-ban, melyben magyar népzenei alapokon nyugvó kamarazenét játszanak; a hagyományos vonószenekari felállásban működő Kubinyi Júlia Autentico-ban; illetve a Kurdi Gáborral és Pusko Mártonnal közös Dudaszó trió-ban, mellyel moldvai, mezőségi, felvidéki és dunántúli dallamokat adnak elő.
Miként Kubinyi a honlapján megfogalmazza: „Számomra a magyar népzene a legkedvesebb, és a népdaléneklés az, mely folyton jelen van az életemben, mióta csak az eszemet tudom. A népdalokban megfogalmazott gondolatok és érzelmek a ma élő ember számára is érthetőek és érvényesek. Előadóként fontosnak tartom ismerni a magyar nyelvterület különböző tájegységeinek stílusjegyeit, és igyekszem hitelesen tolmácsolni a népdalokat, mert tapasztalataim szerint a népdalnak a maga eredetiségében van a valódi szépsége.”
JBSz

Kubinyi Júlia

Pandák Viktor

Danhauser Pál

Nyitrai Tamás

1995-ben a kelenföldi Sztregova utcában, egy lepusztult gyártelep szomszédságában megnyitotta kapuját a Fonó Budai Zeneház. Amelyről ma már bátran kijelenthető, hogy a táncházmozgalom történetének legjelentősebb magánvállalkozása. Létrehozója és mai napig finanszírozója Lukács József elektronikai mérnök, üzletember, zenész. És a Fonó azon ritka kivételek egyike, amely mindmáig megőrizte eredeti küldetését. Hogy nagyobbrészt a magyar és határontúli népzenének és néptáncnak nyújt állandó bemutatkozási lehetőséget, kisebbrészt pedig az (etno) jazz és a világzenei irányzatoknak.
Lukács József: „A kilencvenes években a Los Andinos rajongóként rendszeresen jártam a józsefvárosi klubba, meg a közgáz jazzklubba Dresch Mihályt hallgatni. Mindkét helyen meg lehetett fulladni, annyira nem volt se tér, se levegő. Zenekarunkkal, a Los Gringos-szal pedig rendszeresen jártuk az országot, s mindenhol azt láttuk, mennyire borzasztóak a körülmények. Sőt, egyre borzasztóbbak. Meg azt is, hogy ez a kultúra így meg fog halni. Közben a 77 Elektronika székházába tartva nap mint nap elmentem a szintén málladozó kelenföldi épületegyüttes előtt. Idővel úgy gondoltam, tökéletesen alkalmas hely lehetne ennek a kultúrának.”
A Fonó 1995 októberében az amerikai Rova Saxophone Quartet koncertjével nyitott. Aztán rögtön be is zárt. Merthogy nem lett kész véglegesen. A szerződés viszont kötötte őket, a bulit eltolni nem lehetett. Így bár előző éjszaka még padlót raktak és délelőtt festettek, este muszáj volt kitárniuk a kapukat. Aztán kellett még egy hét, hogy minden a helyére kerüljön. Ahogy meg pár év, hogy az intézmény kimozogja a helyét a fővárosi kulturális életben.
Persze a Fonó történetében is voltak látványos kilengések. Felfutása (mondhatni, aranykora) a jelenlegi igazgató, Horváth László előző regnálása idejére, az ezredforduló időszakára esett. Amikor a vöröses-sárgás épületben világzenei, sőt messze azon túli produkciók bukkantak fel. Különösen az akkor átadott, később bezárt, nagyobb tömegeket elnyelő Hangárban. Az ezredfordulón például itt adta első magyarországi koncertjeit a szerb rezesbandák egyik legkiválóbbika, a Boban Marković Orkestar. Jöttek, láttak, letaglóztak. De gyakortalilag itt született a Besh o droM, és sűrűn megpörgött itt a Korai Öröm és más, akkoriban széles közönségréteget delejező formáció. Akkora tömegeket, hogy egy idő után a ház fizikailag sem bírta a rászakadt érdeklődést. Mire Lukács József berántotta a kéziféket. Hogy inkább maradjon meg az intézmény a maga keretei között. Fizikai értelemben, szellemiségében, szolgáltatási színvonalában. Helyrehozták a vizes blokkot, letisztították a profilt, és meghúzták a határokat. Hogy az időközben átadott pajtával együtt legfeljebb 500 főt befogadó Fonó megmaradjon élhető, szerethető közegnek.
Gazdasági értelemben persze közel sem egyszerű ott az élet. A Fonó 2003-ban gyakorlatilag a csőd szélére sodródott, s akkor csak az egyszeri minisztériumi beavatkozás mentette meg. Azóta pedig az, hogy alapító-mecénása változatlanul tolja bele a nyolcszámjegyű szubvenciót.
Lukács József: „1995-ben a magam menedzser eszével úgy gondoltam, hogy elég beletenni a megfelelő gazdasági egységeket – büfé, lemezbolt, stúdió, CD-kiadás –, s majd azok haszna biztosítja a Fonó önfenntartását. Egyfelől. Másrészt úgy gondoltam, azok egy része, akik a polgárosodó Magyarországon elértek valamit, hozzám hasonlóan vissza is adnak valamit a közösségnek. Hogy nem maradok egyedül ebben a mecenatúrában. Miközben ugyanezt gondoltam a közönségről is. Hisz faluhelyen anno a fonót szintén a helyi közösség tartotta el. Azzal, hogy oda járt, oda vitte azt, amit vihetett. Akármilyen kevés is volt az. Ha ma egyszerűen csak kétszer ennyi ember járna a Fonóba, már nem azon kínlódnánk, hogy 500 vagy 600 forintba kerüljön-e a táncházi belépő. Amiért ott négy-öt muzsikus négy-öt órán át húzza a talpalávalót. Miközben bármelyik plázában egy kétórás mozifilmet – popcornnal és kólával – nem lehet 2000 forint alatt megúszni. Pedig szerintem érdeklődő van sok, csak valahogy ül rajtuk a tunyaság. Ahogy Lovasi András énekelte egykor: »Hogy kéne, de aztán mégse, hogy kéne, de aztán nem.« Pedig csak meg kell mozdulni, és ott vár a semmivel nem hasonlítható élmény.”
Lukács szerencsére nem csalódott emiatt. Legalábbis nem annyira, mint azt a fentiek fényében az emberek gondolhatják. Tény, az általa megálmodott gazdasági kísérlet nem sikerült. De amíg a zeneház jól működik, és tartja azt a célt, amiért létrehozta, s amíg kitermeli azokat az értékeket, ami számára kedves, addig legyen, mondja.
És a Fonó az elmúlt közel húsz évben tényleg betöltötte vállalt szerepét: a médiavilágon túli zenék egyik legfontosabb magyarországi menedéke lett. Fennállása alatt legalább félezer táncházat tartottak itt, több ezer zenekar juthatott pódiumhoz, több száz népzenei és kísérleti jazz albumot jelentettek meg. Az elmúlt tizenhét évben óvatos becslések szerint is legalább kétszázezren fordultak meg a falai között. Aki a szakmában számított, az mind megpördült errefelé. Többségük többszörösen. Lajkó Félixtől Palya Beán és Szalóki Ágin át a Parno Grasztig. A Besh o droM gyakorlatilag itt alakult, innen indulva nőtte ki magát nemzetközi jelenséggé. A Szlovákiából átköltöző Gyhmes szintén itt bontogatta szárnyait, eleinte harminc ember előtt, aztán sorra adták a teltházas bulikat. A Csík zenekar pedig olyannyira otthonra lelt a Sztregova utcában, hogy a mai napig itt próbálnak és itt jelentetik meg a lemezeiket.
Nem beszélve arról, hogy 1997 és 2001 között a Fonóban zajlott az Utolsó Óra, amelyhez mérhető átfogó népzenei gyűjtés nem történt Lajtha László negyvenes évekbeli útjai óta.
JBSz
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd: A magyar folk története, Budapest, Kossuth Kiadó, 2013, p. 155–159.
 
Kapcsolat:
<a href="https://www.fono.hu/hu/">https://www.fono.hu/hu/</a>
<a href="https://www.facebook.com/fonobudaizenehaz?locale=hu_HU">https://www.facebook.com/fonobudaizenehaz?locale=hu_HU</a>

Örökül Magyarlapádról: Gálaműsor a Fonóban

Kapcsolatok

Kubinyi Júlia

Pandák Viktor

Danhauser Pál

Nyitrai Tamás

Fonó Budai Zeneház

Örökül Magyarlapádról: Gálaműsor a Fonóban